Sziasztok!
A tervem a pihenőhétre az volt, hogy a fizikai aktivitást minimalizálom, az elfogyasztott étel mennyiségét pedig maximalizálom. Nos, két sorozat és még hébe-hóba néhány ismétlés fekvőtámasztól, némi cipekedéstől és sétától eltekintve elmondhatom, hogy küldetés teljesítve. Készen állok újra edzeni, miután megosztottam az új meglátásaimat.
A Hármasbefutót végül csak néhányszor végeztem el a hét alatt.
A korábbi bejegyzéseimet újraolvasva rájöttem, hogy amikor az utolsó módosítás után beálltam az aktuális, egyszerű edzésprogramra, minden sorozatnak csak az utolsó 3, azaz három ismétlését terveztem HTT-vel végezni, de ezt csak az elején tartottam, majd erről megfeledkezve reflexből 5-re álltam be. Mindig emlékeztetve magam, visszaállok a 3 ismétléses HTT-re, jó okom volt így határozni a módosításánál. Főleg, hogy észrevettem magamon, hogy a HTT technikám gyatrává vált az utóbbi időben, nem figyeltem rá eléggé. Ezen sürgősen változtatnom kell. A HTT gyakorlása az egyik központi eleme az erőfejlesztésemnek. Minden erőmmel erre kell koncentrálnom. Ez a lényeg.
A szünetben megjelent a Tesztoszteron webmagazin új száma, amiben egy igen érdekes cikket olvashattam az úgynevezett miniedzésekről. Ezek lényegében átmenetet képeznek a GTG-edzés és a hagyományos, hosszabb edzések között. Ezt remek ötletnek találom, ezért úgy döntöttem, hogy mostantól ennek megfelelően végzem az edzéseimet, azaz a napi három gyakorlatot három rövid edzésben végzem el. Érdekes, hogy nem jutott eszembe korábban ez a rendkívül hatékony megközelítés.
További ötletem volt, hogy az egyes gyakorlatok második sorozatai után mindig végzek még néhány rest-pause ismétlést, ám ezt az ötletet egyelőre széfbe teszem, és helyette egy, a Fegyencedzésben nálam nagyobb tapasztalattal rendelkező, nemrég blogot indító jó barátom metodikájából kiindulva inkább máshogy közelítem meg a progressziót. Az ő igen egyedi, a hagyományos edzésfelfogással szembe menő, ám rendkívül jól működő ötlete, hogy előbb a második edző sorozat ismétlésszámát növeljük, és csak később az elsőét, amiben elvben erősebbek lennénk. Ez a megközelítés, amit korábban is megvitattunk vele néhányszor, számára a korai platók után jókora fellendülést és azóta konstans, biztos fejlődést hozott. Végiggondolva a dolgot, világosan látszódik a módszer működőképességének oka: A folyamatos fejlődés kulcsa az, hogy mindig maradjon erő a tankban, így a második sorozatra tartalékolt magasabb ismétlésszám a testet és a pszichét is arra kondicionálja, hogy ennek megfelelően járjon el, míg ha az első sorozatban kiadjuk magunkból a nagyobb teljesítményt, ennek éppen az ellenkezőjét érjük el. Az edzésnapló előnyeit kihasználva és az értelmét felhasználva újraolvastam a korábbi bejegyzéseimet, és világosan látható volt, hogy magas ismétlésszámú első sorozatok után mindig feltűnően alacsonyabb ismétlésszámúak következtek. Legutóbb pedig eszembe jutott, hogy jóval korábbi élményem is alátámasztja ezt, például amikor középiskolai testnevelés órán kétszer kétszáz méteres sprintet futottunk némi pihenővel a kettő között, az elsőbe minden erőmet beleadva, büszkén értem be elsőként, a másodikban pedig minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult ólomnehéznek tűnő lábaim gyors mozgatására, és utolsóként estem be a célba. Mindezen megfontolások miatt mostantól mindig a második sorozatokra hegyezem ki az edzést.
Ehhez kapcsolódik a másik észrevételem, miszerint hiba annál az ismétlésszámnál letáborozni, ami már nehezen megy, ehelyett inkább azt kell fejleszteni, ami még könnyebb. Lásd, a 9 ismétlésnél elakadtam fekvőtámaszból, és hiába nyüstöltem hetekig, nem léptem előre. Jobb ilyen esetben a 8 ismétlést fejleszteni inkább, könnyebbé tenni, majd ez után lépni előre ismét.
Úgy határoztam, hogy minden gyakorlatommal visszalépek egy kicsit, más progresszióval haladok tovább az új megfontolásaim alapján. Természetesen a napi edzésbeosztás változatlan marad.
A következő bejegyzést ma naplózom, amikor calisthenic-kel foglalkozom.
